Primitív őserő – Krúdy Gyula

Hogy mennyire tartom jó könyvnek Marty Gallagher könyvét?

A világirodalomból eddig összesen négy könyvet olvastam el legalább kétszer életemben.
A Szent Bibliát, A nyomorultakat, A Karamazov testvéreket, és A varázshegyet. Most már a Primitív Őserőrt is. (A magyar irodalom persze egészen más helyet foglal el a szívemben, jóval magasabb is lenne ez a szám.)
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy ilyen magaslatokban mozog ez a mű, de az biztos, hogy a témában (erőemelés) nincs jobb magyar nyelven és talán nem is lesz. Ezért akit kicsit is vonz az erőemelés világa, annak ez a könyv kötelező.

De, hogy mennyire tartom jó szakkönyvnek Marty Gallagher könyvét?

Szakkönyvnek olvashatatlan, szinte értékelhetetlen. Aki a „szakmát” akarja belőle megtanulni, csalódni fog és dühödten fogja bevágni a sarokba pár tíz oldal után. Jogosan. Mégis azt mondom, hogy kötelező darab.

Megpróbálom feloldani ezt az anomáliát, mert az mégsem lehet véletlen, hogy kétszer is elolvastam eddig. De ne lepődjünk meg, ha a képzettársításaim némileg furcsák lesznek és megint a szépirodalomnál kötünk ki.

Az író, aki maga is sikeres erőemelő volt, de még sokkal sikeresebb erőemelő edző, már csak azért is szimpatikus számomra, mert ő maga is rajong a szépirodalomért. Közel ötven éve olvas és ír.
Én pedig eljátszok a gondolattal, hogy van Amerikában egy kolléga, akivel bármikor tudnék beszélgetni, akár erőemelésről, de akár Csehovról, Hemingwayről is, és, akit kedvem lenne megismertetni Krúdy Gyula életművével, mert tudom, hogy ugyan úgy rajongana érte, ahogy én, és, akit tudom, hogy ugyan úgy elvarázsolna és örökre foglyul ejtene az írásművészete, ahogy engem.

„Tizenöt óriást választottam ki: olyan férfiakat, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak a saját szakterületükön. Az óriások vállán állva sokkal messzebbre ellátni, mert a kilátást nem takarják el a fitnesz szánalmas törpéi, akikkel odalenn tele van szórva a táj.”
Marty Gallagher

Tehát tizenöt óriás bemutatásával kezdődik meg az utazás, egy olyan utazás, ami az erőemelés hőskorába repít vissza minket, hihetetlen, legendás történetek felelevenítésével. Olyan korszakokat, olyan sportolókat mutat be és hoz hozzánk testközelbe, ami mindig és mindenkor lelkesítő példaként kell hogy álljanak előttünk.

Sok-sok életutat, edzésmódszert, sőt konkrét edzésterveket is bemutat a könyv arról, hogy ezek a halhatatlan óriások hogy lettek minden idők legjobbjai, hogyan értek fel a csúcsra, ahol felállítottak újabb és újabb rekordokat, amivel egyre magasabbra és magasabbra és még magasabbra emelték ezeket a bevehetetlennek tűnő hegy – csúcsokat. Kár, hogy ezek az edzéstervek szinte használhatatlanok számunkra.

De nem is ez a fontos. Nem az, hogy milyen edzésterveket követtek, hogy három vagy négy ismétléseket végeztek négy vagy öt héttel a verseny előtt, 75%-os vagy 95%-os súlyon, övvel, de bandázs nélkül vagy fordítva, heti 2x vagy 6x edzettek, egykezes vagy kétkezes súlyzókkal, ilyen vagy olyan kiegészítő gyakorlatokkal, marha steaket vagy csirkét ettek, és ezt a sort még hosszan folytathatnám…

Persze ezek is mind-mind fontosak és nagyon izgalmasak lehetnek egy kíváncsi, mindig tanulni vágyó sportoló számára, és ők, ha ilyen elvárásokkal olvassák a könyvet csalódni is fognak, de mégis meggyőződésem, hogy az igazán fontos dolog, amit látnunk és megtanulnunk kell a könyvből, az a mentalitása ezeknek a sportolóknak. A mentalitás a minden.

Egy olyan mentalitást mutat meg, kristálytisztán, ami talán csak az erőemelés hőskorában létezett (vagy talán még akkor sem?).
Azt a hozzáállást a sporthoz és az élethez, ami ezt a korszakot és ezeket az alakokat jellemezte, példaként kell magunk elé állítanunk. És, hogy mi volt ez a hozzáállás? Nehezen találom rá a szavakat. El kell hozzá olvasni a történeteket, át kell élni azokat. Legyünk bátrak és adjuk át magunkat az élménynek.
Ennek ellenére, ami mégis elsőre eszembe jut, az a nagybetűs Férfiasság!
Kemény, eltántoríthatatlan, egyenes, becsületes jellem, amit az akarat, a bármi áron győzni akarás, a minden akadályt legyűrő tettek vezérelnek.

Testben és mentálisan is a világ legerősebb embereit mutatja be a könyv. Azt nem tudom, hogy minden szava igaz e, hogy valóban mindig ez a példaértékű mentalitás jellemezte e azt a korszakot és azokat a példaképeket, de ez nem is olyan fontos. A fontos az, hogy mi, akikhez eljut ez, törekedjünk rá, hogy e szerint az útmutatás szerint próbáljunk sportolni és még inkább élni.

Ezen a ponton jut nekem eszembe Krúdy Gyula. Mondom, a képzettársításaim… hogy is mondjam, egyediek. 😀

Krúdyt én egész életemben folyamatosan olvasom. Nem tudom abbahagyni, nem tudok szabadulni tőle (nem is akarok). Bonthatatlan kötelék van köztem és Krúdy Gyula közt.

Személyes vélemény következik.

Talán kevesen gondolják így, de Krúdy egyedülálló az egész világirodalomban, és talán csak Victor Hugo említhető mellette, abból a szempontból, hogy ők ketten vannak, akiknek az egész életművével sikerült egy hiánytalan, tökéletes világot felépíteniük.

Ha hirtelen elpusztulna az emberi civilizáció, ami után idegenek érkeznének a földre, és egyedül csak Krúdy és Hugo életművei maradnának fenn, azokból tökéletesen, hiánytalanul, minden apró részletre kiterjedően rekonstruálható lenne az egész civilizált emberiség. Ebben a tekintetben párjukat ritkítják.

Viszont van egy hatalmas különbség kettejük közt. Az, hogy Krúdy életművéből egy olyan tökéletes világ tárul elénk, ami a valóságban soha nem létezett, ami csak az ő világa. Felépített egy saját világot, ami látszólag ugyan olyan, mint amiben élünk, mégis teljesen más, mégis csak a saját törvényszerűségei szerint működhet, ahol bármi megtörténhet, és meg is történik és az legyen bármilyen furcsa is, az a legvalósabb valóság.
A semmiből alkotott egy kézzel fogható világot. Eljutott az élet legfelsőbb értelméig azzal, hogy létrehozta a saját univerzumát. A semmiből teremtett valamit, amivel a világirodalomból is ő jutott legközelebb a teremtő Istenhez.

Abból a szempontból is egyedülálló jelenség, és e miatt vannak zavarban vele kapcsolatban az irodalomtörténészek, mind a mai napig, hogy „sem utódja, sem boldog őse…” nincs. Nem lehet kimutatni, hogy honnan ered az egyedi stílusa, az eszközei, a hangvétele, az egész attitűdje. Nincs irodalmi előzménye, nem hatott rá senki és semmi, csak saját magából merítkezik.

Az életműve annyira egyedi, hogy nincs és nem is lehet folytatása. Karinthy az Így irtok ti – ben, ahol mindenkinek a velejéig hatol karikatúráival, megközelíti, de el nem érheti a lényegét, az atmoszféráját. Márai Sándor is ír egy Szindbád könyvet, tisztelgése képen, az általa is legnagyobbra tartott magyar író előtt, de mondanom sem kell, hogy meg sem közelíti az eredetit.

Krúdy és Gallagher közt ott a párhuzam, hogy, amikor Krúdy számára elviselhetetlenné válik az élet, a mindenkori jelen, akkor felépít egy sosem létezett világot, a békebeli Magyarországot, ahol a jelennek csak a legszükségesebb engedményeket teszi, és, ami azt a „hamis” illúziót kelti, hogy létezett egykor egy szebb és jobb világ, amiért megéri küzdeni, hogy visszahozzuk.

Nem számít, hogy ez csak az ő képzeletében létezett (és most már kitörölhetetlenül az enyémben is). Csak az számít, hogy én, mi, elhiggyük, hogy létezett, és törekedjünk rá, hogy elérjük azt a valóságot.

Nem számít, hogy az erőemelés hőskora létezett e, vagy valóban úgy volt e. Csak az számít, hogy törekedjünk rá, hogy azzal a mentalitással vessük bele magunkat a céljaink elérésébe, ahogy azt a Primitív Őserő mindenkori példaként felmutatja nekünk. Ezt kell meglátnunk és eltanulnunk ebből a könyvből, és ha ez megvan, akkor jöhetnek az edzéstervek, meg a gyakorlatok is.