Arany János
Arany János
Arany János öröksége
„Nem ismerek az egész földgolyón nagyobb művészt Arany Jánosnál, sem az élők, sem a halottak között. Az ilyen megállapításokat általában felelőtlennek, gyermekesnek tartom. Mégis le kell most írnom, mert ezt érzem. Van némi összehasonlítási alapom is. Hat-hét nyelven olvasgattam össze a világ legnagyobbjait.
{…}Gyakran jut eszembe Péterfy Jenő kijelentése. Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” – Kosztolányi Dezső
És én olvasom is. Az elmúlt 25 évben nem telt el úgy napom, hogy ne olvastam volna szépirodalmat, és ne gondolkoztam volna irodalomról, művészetről, kultúráról. Az identitásomat alapjaiban határozza meg az irodalom és természetesen a sport. Arra fogok kísérletet tenni, hogy ezt a két egymástól látszólag távol eső területet szintézisbe hozzam a cikkeimben. Nem tudom, hogy ez egyedi törekvés e, vagy előttem már mások is jártak ezen az ösvényen, de az biztos, hogy számomra ez egy izgalmas felfedező út is, ahol én tanulhatok, fejlődhetek és a határaimat feszegethetem.
Két dologról is szeretnék beszélni Arany János kapcsán. Az egyik az, hogy meggyőződésem, hogy minden emberben két pólus lakozik. Az egyik a tehetség, a másik a jellem. Hiszem és tudom, hogy minden embernek van tehetsége valamihez, és valamilyen szinten. A kérdés csak az, hogy mihez kezd vele. Az én szakmámban, a sportban kimondottan gyakran szokás emlegetni a tehetséget. Sokszor merül fel a kérdés, hogy áldás vagy teher e a tehetség. Az edzők egy része keresi, kutatja a tehetséget (a profi sport világában van, akinek ez a munkája, hogy felfedezze a tehetségeket), más edzők jobban szeretik az olyan sportolókat, akik talán kevésbé tehetségesek, de nagy munkateherbírású sportolók, akiknek keményebben kell megdolgozniuk a sikerekért. Persze, ha a kettő együtt jár, akkor születnek igazán nagy dolgok. Igaz, ez az, ami nagyon ritka. Viszont én most nem is az élsporttal szeretnék foglalkozni.
Főleg, mert nem csak a sportban van jelentősége a tehetségnek. Az élet egyéb területein is minden nap felüti a fejét. Lenyűgöző tud lenni, amikor alkotni látunk tehetséges asztalosokat, szakácsokat, vagy grafikusokat, stb. Én a fodrászomat szoktam csodálni amilyen utánozhatatlan módon dolgozik.
De mielőtt most tovább olvasnátok, kérlek álljatok meg egy pillanatra, és feleljetek magatoknak egy kérdésre: a tehetség vagy a jellem a fontosabb az életben? Tehetségesnek lenni, vagy jó embernek lenni? Azt hiszem, ha már itt jártok, akkor tudom mi a többség válasza.
A másik dolog, amiről beszélni szeretnék az pedig ez:
„Csak kígyó undoríthat tiszta fatörzset így,
ha bőrét hagyja rajta, mint engem undorít
e forduló világ és az ordas emberek” – Radnóti Miklós
Éreztétek már így ti is? Mert én gyakran kapom meg a kérdést, hogy hogy kezelem az emberek rossz természetét, az alakoskodást, az áskálódást, irigységet, ellenszenvet, meg a többi hasonló dolgot, amit mindenki minden nap tapasztalhat, ha emberek közé keveredik, és amitől lássuk be, a gyomrunk émelyegni tud.
A két dologra egy a válasz: Arany János.
Nekem szerencsém van, mert nekem mindig, mindenkor ott az irodalom. Hatalmas, kiapadhatatlan az örökségem. Úgy szoktam mondani, hogy, amikor émelygést kapok a sok mocsoktól, olyankor esténként Gárdonyival, Móra Ferenccel vagy éppen Arannyal öblögetek. Van, amikor már nap közben is elkél egy kis fertőtlenítés. De mindig használ.
“Megvallom, nagyon szeretek verseket olvasni. Sohasem értettem, miért nem tömegszükséglet a vers, miért akad mindig csak kevés olvasója és miért csappan meg az amúgy is csekély verskereslet, ha az élet válságosra fordul? Számomra a vers – éppen nehéz időkben – olyan fontos, mint a japánok számára a tea. A japánok, mint számos leírásból tudjuk, esténként leülnek szobájuk egy feldíszített szögletébe, szertartásosan elfogyasztják a szertartásosan elkészített teát és közben a nap apró válságai fölé emelkedve, kisimult idegekkel elmerengenek az élet örök dolgai fölött. A tea szerepe más, mint az ópiumé: nem kábít, hanem üdít, nem feledteti el az életet, hanem magasabb, bölcsebb szempontból mutatja meg. Így vagyok a versekkel. Időnként titkos vers-szertartásokat rendezek, ha nem is olyan ünnepélyesen, mint a japánok. Foglalkozásom erősen hozzáláncol a napi eseményekhez, de éppen amikor a legtöbb dolgom volna, néhány percre a könyvszekrényhez lopózom és vers-szenvedélyemnek hódolok. Már egy egészen kis adag líra is megteszi hatását; sikerül frissebben, szabadabban, fölényesebben szemlélnem az életet. Nem is értem, hogy tud a legtöbb ember teljesen versmentesen élni.” – Bálint György, Nyugat, 1940. 7. sz.
Most Arany Jánostól kapott örökségem egy részét szeretném megosztani veletek is.
Több – kevesebb sikerrel próbálom az Arany Jánosi recept szerint élni az életem:
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, –
Félreálltam, letöröltem.” – Epilógus
Persze ez nem mindig sikerül, de valahogy soha nem tudom komolyan venni az ilyen „fadobálókat” és legfeljebb csak a bánat fojtogat időnként miattuk:
„A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most, mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa – csősz világban.” – József Attila
Nem mondok konkrét példákat, mert mindenki számtalanszor került már konfliktusba embertársaival a rossz természetünk miatt.
Én már régóta nem lepődök meg ilyen esetekben, mert mindig tudom előre, hogy mire számítsak. Közönyre, önzésre, irigységre, alakoskodásra. Onnan tudom, hogy Arany János már 170 évvel ezelőtt megírta:
„Kertészkedem mélán, nyugodtan,
A fák sebeit kötözöm;
Halotti ének csap fülembe…
Eh, nékem ahhoz mi közöm!
Nem volt rokon, jó ismerős sem;
Kit érdekel a más sebe?
Elég egy szívnek a magáé,
Elég, csak azt köthesse be.Közönyös a világ… az élet
Egy összezsúfolt táncterem,
Sürög-forog, jő-megy a népség
Be és ki, szűnes-szüntelen.
És a jövőket, távozókat
Ki győzné mind köszönteni!
Nagy részvétel, ha némelyikünk
Az ismerőst… megismeri.Közönyös a világ… az ember
Önző, falékony húsdarab,
Mikép a hernyó, telhetetlen,
Mindég előre mász s – harap.
S ha elsöpört egy ivadékot
Ama vén kertész, a halál,
Más kél megint, ha nem rosszabb, de
Nem is jobb a tavalyinál.” – Kertbnen (1851.)
Mindeközben Arany Jánosnál tehetségesebb embert elképzelni is nehéz. Csak néhány adat, hogy mennyire is volt tehetséges ember:
Négy évesen tanult meg olvasni! Ötéves korára kiolvassa az egész Bibliát!
8 – 9 nyelvet tanult meg autodidakta módon:
• a magyart
• a románt, mert, amikor jegyzőként dolgozott Szalontán, sok volt a román
• a latint (akkor még kötelező volt az általános iskolában is)
• a németet (a monarchiában gyakorlatilag ez volt az államnyelv)
• az angolt és a franciát a Debreceni Református Gimnáziumi tanulmányai alatt
• az olaszt, hogy Dantet tudja eredetiben olvasni
• a görögöt, hogy Arisztotelészt tudjon fordítani, akinek 11 vígjátékát mind a mai napig csak neki sikerült magyarra fordítania, annyira nehéz a szöveg
• a spanyolba csak belekezdett, mert kétségei voltak, hogy elégséges e a nyelvműveltsége
Műfordítói tehetségéről csak annyit, hogy a Hamlet fordítását a világirodalom legjobb Hamlet fordításának tartják. A Hamletről tudjuk, hogy Shakespeare legnehezebb szövege. Annyira az, hogy egy ma élő angol nem is érti, egy amerikainak meg olyan, mintha titkos írással lenne írva, mert egy betűt fel nem ismerne belőle. Egyöntetű a vélemény, hogy azért sikerülhetett annyira jól a fordítás, mert Arany jobban ismerte és művelte a magyar nyelvet, mint Shakespeare az angolt. A Big Data korában megszámolták, 66 ezer egyedi szót használt életművében Arany. Összehasonlításként, a világirodalmi szinten is kiemelkedő műveltségéről híres író, költő, műfordító filológus Babits Mihály, aki többek közt Dante Isteni színjátékát fordította le zseniálisan, 27 ezer egyedi szóig jutott.
E mellett Arany János a munka robotusa volt, 14 éves korától családfenntartó és élete végéig mindig, minden körülmények között volt polgári munkája, vagyis munkabérből tartotta el a családját. Amikor nyugdíjba megy a Magyar Tudományos Akadémiától, az ő helyére három embert vesznek fel, akik hárman sem győzték azt a munkát, ami mellett ő csak úgy „mellékesen” megírta az életművét, azt a négyszáz egynéhány versét, öt nagy eposzát, egy sor hosszabb elbeszélő költeményét és a népmesei gyűjteményeit.
Tehetséges volt, a legtehetségesebbek közül való, mégis az egész életműve arról szól, hogy meg kell edzenünk magunkat arra, hogy emberül viseljük a sok fájdalmat, a sok rosszat, amit az életünk magában hordoz.
„Nemes önbizalom, de ne az önhittség,
Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék:
Legnagyobb cél pedig, itt, e földi létben,
Ember lenni mindég, minden körülményben.” – Domonkos napra
Arról beszél, hogy tudnunk kell kezelni az indulatainkat, az eredendően rossz természetünket. Erről szól a Toldi jellemfejlődése. Ahogy az indulatos, rossz természetű, gyilkossá lett Toldiból erővel, akarattal, bölcsességgel, szeretettel, szelídséggel, türelemmel az élet bajnoka lesz. És nem azért, mert nemzeti hős lesz, mert a legerősebb és a legtehetségesebb kardforgató. Az mellékes. Hanem azért, mert magát győzi le! A rossz természetét győzi le. Jelleme lesz, nem is akármilyen.
És Arany János nem a levegőbe beszélt. Sorscsapásból annyi jutott ki neki, mint keveseknek. Már a születésétől kezdve. Tizedik gyerek a családban. Ő előtte 8 testvére halt meg. Egyedül a nála 25évvel idősebb nővére, Sára maradt életben, akinek ő és mi is köszönhetjük Arany János életét, mert pont akkor szült, amikor öccse született, így a kis Jankót is meg tudta szoptatni. Ezért nevezi később unokatestvérét „tejtestvérének”. Nem sokkal később édesanyja meghalt, édesapja megvakult. Hét évig volt vak. Ez idő alatt és később is Arany János minden áldott nap, minden reggelét a templomban kezdte imádkozással. Hét év után egyszer csak visszanyerte látását az édesapa. Hatéves, amikor leég a házuk és egy fészerben kénytelen tovább élni a család. Később is, amikor magán tanítóként dolgozik, van, hogy egy 6nm-es viskóban él a kastélytól elég messze eső erdő szélén.
„Szülőhelyem, Szalonta,
Nem szült engem szalonba;
Azért vágyom naponta
Kunyhóba és vadonba.” – Szülőhelyem
Nagypapa úgy lesz, hogy a rajongásig szeretett 24 éves kislánya a karjai közt hal meg szülés után. Ez annyira megviseli, hogy 12 évre hallgat el. Ez idő alatt „csak” a Hamlet fordítását kezdi el. Később fiát is eltemeti.
Mégis, mindig emberül viselte a sorscsapásokat. És amikor már végleg kétségbe esett volna így ír, és él:
„Kinek az ég alatt már senkije sincsen,
Ne féljen: felfogja ügyét a jó Isten.” – Toldi, Hetedik ének
Közeli hozzátartozói Jankónak becézték, ebből lett idővel „Jónk”, ami aztán szájról – szájra terjedt, míg nem már az egész ország így hívta. Egyszer egy paraszt bácsi megkérdezte tőle, hogy mit csinál ő, ha feldühítik?, mert még soha senki nem hallotta szitkozódni, vagy legalább felemelni a hangját. A válasza az volt, hogy akkor bizony mélyen hallgat. Jó, de mit csinál, ha nagyon feldühítik – erősködött tovább a paraszt? Akkor bizony kétszer annyit hallgatok – jött a válasz.
Arra tanít Arany János az életével és az életművével, hogy fontos a tehetség, de az életben a legfontosabb a jellem. A jóság, a szeretet, a szelídség, a szorgalom, és a nemes lelkűség.
Én sem tudok jobbat, többet. Sem sportolóknak, sem nem sportolóknak.
„Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is… porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!” – Évek, ti még jövendő évek